Volt egyszer tíz jóbarát, elmentek sörözni. Vicceket meséltek, fociról és nőkről trécseltek, és iszogatták közben a finom söröcskét...
Jól mulattak, nem számolták a korsókat, se az időt. De ahogy közeledett a záróra és a fizetés, egyre többen tűntek el búcsúzás nélkül. Az egyik kiugrott cigarettáért, és nem jött vissza. A másik telefonálni ment ki, és ő se jött vissza. Volt, aki a vécéablakon mászott ki. Egymás után lógtak meg a mulatozók. Mire kihozták a számlát, már csak hárman maradtak. Nekik kellett kifizetni a többiek sörét is. Otthon meg szégyellhették magukat az asszony előtt.
Nem is igazi jóbarát az ilyen. Az biztos, hogy legközelebb nem hívjuk meg őket.
Magyarország számláját mindannyian közösen fizetjük. Csak nem sört veszünk belőle, hanem tűzoltóautót, mentőhelikoptert, autópályát, meg más hasznos dolgokat. És nem a pincér szedi be a pénzt, hanem az adóhivatal. De itt is vannak, akik le akarnak lépni a fizetés elől. Letagadják a fizetésüket, számlákkal bűvészkednek, aztán amikor jön Adó Apó a pénzért, akkor azt hazudják neki, hogy épp csak minimálbérből élnek. Közben odabent meg bömböl a plazmatévé. Ohó! És ez a két Merci, meg a toronyóra lánccal, az is a minimálbérből lett? A Bahamákra is abból tetszett elutazni? És akkor Adó Apó átnézi a számlákat, és ha csalásra bukkan, előveszi a virgácsot, és büntet.
Nem szép dolog adót csalni. De attól még nem fog mindenki rendesen adózni, hogy ejnyebejnyézünk, pedig az nagy baj. Az adócsalók helyett is a többiek fizetnek: minél több a csaló, annál többet. Ha Gombóc Artúrt is cipelni kell, akkor nem jutunk sehová. Viszont aki befizeti az adóját tisztességesen, az joggal várja el, hogy másoktól is behajtsák. Hiszen pont azért fizetünk adót, hogy ez egy jól működő, rendes ország legyen, ahol a csalás bűnnek számít.